Monda
.png)
„Kedves Nóri Öcsém!
Elsősorban szeretettel üdvözlöm édesanyádat, az én drága jó Marcsó nővéremet, apádat, kedves sógoromat és téged kedves feleségeddel együtt. Sok-sok év óta nem írtam hozzátok, nem szeretet hiánya miatt, de mert tollal sehogy, ironnal is alig tudok írni. Ez a sebesülésemmel járó mérgezés következménye és nem írásiszony, mint Józsi bátyád nevezi; azonban most írok. Talán ez lesz utolsó írásom legkedvesebb testvéremhez és családjához. A régi igaz érzéssel, ragaszkodó szeretettel kívánok mindannyiótoknak hosszú életre szóló, megelégedéssel teli életet.
Most rátérek kedves emlékeim ismertetésére. Négy éves voltam, amikor a külső portai szomszédunkkal, Csabai Pál 80 éven felüli öregapóval megismerkedtem. Ez a külső portai rakodóhely volt a kedvenc játszóhelyem és remegő félelemmel telített kíváncsiság vonzott a falu népe által (nevezett) Csabaiék papja a »táltos«-hoz. (Ennek öccse vőül ment Terpesre (?) egy családhoz, erről ennyit tudok.) Nagy tudású ember volt, embert, állatot gyógyított, édesapámmal és a papokkal latinul beszélt, melyet szótárból gyakorlat útján tanult meg. Engem magához édesgetett, s amíg élt, 2 és fél éven át Hun és Ősmagyar történetekkel tömte a buksimat. Te Zsultár, ide hallgass! - kezdte. Röviden: Attilhu (Attila) meghalt, a főemberek kerestek egy nem lakott helyet, hol a drága tetemet eltemették. Csaba királyfi, kinek még anyja élt, a két bátyjáé nem, a mostani Szajla helyén találta meg az alkalmas helyet, őserdők között kis patak mentén, azon a síkon, melyet a Tar-lil-na (?) vagyis a mai Tarna folyó csinált magának. Itt letették a drága testet, lovát, fegyvereit, drágaságait és »a holdnak háromszori megújulása idején« a 300 rabszolga nagy halmot hordott rá a mellette lévő hegyből. Rajza mellékelve. A rabszolgákra felügyelt a főtáltos fegyveres szolgáival, Csaba királyfi fegyvereseivel a siroki két Várhegy mögött várt. – Rajz. – A halom elkészülte után a főtáltos egy fehér és egy fekete lovat áldozott Hadúrnak és Ármánynak, itt »dalla« utolsót az »áldóát« kövön. – Az akkori öreg szajlaiak áldókőnek nevezték, apánk rácfalusi földje mellett feküdt, alatta forrás bugyogott s, ez a rácfalusi kenderáztatókat táplálta. – Azután a főtáltos – a nevére nem emlékszem – a rabszolgákat átvezette a két Várhegy mögé, hol nagy zomotort tartottak, mely után Csaba királyfi főembere, Zubokán vagy Kubán a rabszolgákat »nyílközé vevén rendre megöleté«. Velök hala a főtáltos is, látva ezt Zubokán kardjába dőle, hogy ne maradjon látója a helynek.” Csaba királyfi leghűbb embereit a mai Sirok helyén hagyta, hogy a halmot őrizzék. Az öreg Csabai állítólag ezek utódja, s amikor Országh Balázs Mátyás királytól ezt a területet birtokul kapta, Csabaiék átköltöztek a halom mellé, ami lakatlan hely volt.
A Csabaiak és a Bárcaiak 1880 évi és talán utóbbiak mai lakóhelye fölötti hegyoldalban bújtak meg. Ezt a helyet talán még ma is Csu-táj néven ismerik. Ez az elnevezés Csabai szerint ősmagyarul 'zárthely' vagy 'búvóhely', míg a Tár-na kitárt vagy nyitott helyet jelent.
Magyarázat: Sirok és Szajla lakóit Országh Balázs telepítette, utóbbiba tótokat. Így a határrészek is tó-tul neveztettek el: pl. Borzsa, Greger, Dolina, Kopenya stb. Halom, Áldókő, Dalla stb. magyar: Bárcai és Csa-bai voltak egyedüli magyarok. Bárcai Pál szerint Csabaiék az 1700-as évek elején még az ősi hiten voltak és – az volt a parancs – vagy megkeresztelkednek vagy ciherén égettetnek meg. Csabai megmutatta nekem a nyilat, tegezt, csakánt, szúette öreg dolgokat, megmagyarázta mi az a boldoganyafája. Ez a mestergerendát alátámasztó gyámoszlop. Átvitt értelemben boldogasszony, boldoganya ereje tartja fenn a világot... Az 1896-os generál katonai térkép szerint a siroki két Várhegy mögötti völgy és az ezt záró félkör alakú domb Halá-szó-völgy és Halászó-hely néven van felvéve. Ezeket az én gyerekkoromban Halászó völgynek és Halászó hegynek nevezték. Itt történt Csabai szerint a rabszolgák lenyilazása. Siroknak neve sirató, sírok-ból ered és Szajla neve sajna volt. Volt, hogy volt, az öreg Csabai Pál okos ember volt, hogy ezen adottságokat az ősiségből származtatja.
Egri diák koromban felmértem a szajlai Nagyhalom területét, alapterületére már nem emlékszem, magassága 45 m. Ennyit számolt egri jogakadémiai tanár Kandra Kabos úr, kinek minden idevonatkozó adatot átadtam. Ő 1894 nyarán kijött hozzánk, összejártuk adataim helyét, s azt mondta: Hinnem kell, mert nem találok okot a kételkedésre. Megnéztük a Szederjes-tetőről balfelé, délre a Nagykő területét, találtunk jó 3 cm vastagságú akkora tálat, mint egy kerék, négy darabra törve. Alig bírtam haza cipelni. Ezekről írt egy tudományos folyóiratba egy nagy cikket. Nekem is megküldte, dehát valakinek kölcsönadva elveszett. Ő serkentett, képezzem magam, s amennyire lehetett, próbálkoztam vele.
1911-ben a Budapesti Hírlapban olvastam, hogy dr. Edvi Illés Aladár és dr. Csánky Dezső vezetésével Wienerneustadt (Bécsújhely) mellett Attila, esetleg Árpád sírja után kutatnak. Feljegyzéseim, Csabai hagyo-mányai és az időközben szerzett adatok alapján ennek lehetetlenségét próbáltam bizonyítani a Budapesti Hírlap útján. Cikkeim megjelentetése után dr. Csallány Gábor a szentesi múzeum igazgatója igazat adott azon állításomnak, hogy a népvándorlás idején elhalt fejedelmek nagy értékekkel telített sírját nem helyezték a vándorlások útvonalára, sőt nagyon is elrejtették, mert amint írtam is, a vándorló nemzetek erősen hitték: jaj annak a nemzetnek, amelynek elhalt fejedelme sírját ellenséges hadak feldúlják! Ez hagyomány volt, amit minden nemzet betartott. Kérdezem, van-e tudomásunk az időbeli ismert királyok, fejedelmek sírjai helyéről? Kivéve a görög, római és frank királyokét.
Ezen közleményeknek a Budapesti Hírlap adott helyet. A bécsújhelyi kutatás még tartott, s a vezetői úgy Csallányt, mint engem alaposan lekaptak. Csallányt azért, mert Attila sírját Szentes mellett a Tisza partján lenni állította, engem pedig, hogyan mertem ilyen nagy tudású urakkal kikezdeni. 1912. októberében átfúrták a bécsújhelyi dombot és találtak egy üreget, közepén jókora vörhenyeges folttal, melyet rozsdafoltnak véltek, egyebet semmit. Ekkor leereszkedtek hozzám, találkára hívtak dr. Varjú irodájába a múzeum történelmi osztálya igazgatójához. Ez 1913. júniusában történt. Jól elkészített rajzokat vittem magammal, de sem ezeken, sem előző cikkeimben a hely felismeréséhez szükséges helynevek nem voltak megadva. Erre csak az esetben voltam hajlandó, ha a kutatásban, mint meghívott, én is ott leszek. Dr. Varjú ebben nekem adott igazat, így erről írást adtak. Sok huzavona után kaptunk a Magy. Tud. Társaságtól 800 koronát, a Vall. Közokt. Minisztériumtól 400 koronát azzal, hogy az összeget 1914. augusztus hó végén adják ki. 1914. júliusában beütött a krach és Attila vagy Árpád apánk azóta is nyugodtan alszanak. Ha a megfelelő idő elkövetkezik a szükséges iratokat vagy én vagy Pali fiam átadjuk, most azonban azt sem tudom merre vannak, mert virágvasárnap előtt kőműves és festő dolgozott nálunk, ezután nagy pucolás egy hétig, azután ünnep és vendég, ki tegnap ment el. Az én irataim a padláson vannak, hogy hol magam sem tudom...
A leírtakat emlékezetből adom, mivel csak néhány töredéket találtam feljegyzéseimből, pedig a térképek közül a legszükségesebbeket elküldtem volna. Őszintén mondom, semmihez nincs kedvem, nemcsak a múló bajom miatt, de még erős insultus ért a napokban, melyet nehéz elfelejteni...
Ismételten a legjobbakat kívánva szeretettel ölel, csókol mindnyátokat bátyád és családja
Kecskemét, 1949. május 6.”
